Népi gyógyászat

Füvesasszony (Hódmezővásárhely, Csongrád m.)

A népi gyógyítás a paraszti gyógyító gyakorlat összefoglaló elnevezése. Magában foglalja a betegségek eredetére (kórtan), tüneteire (diagnosztika) és gyógyítására (terápia) vonatkozó hagyományokat. A népi gyógyászathoz kapcsolódó tudásanyag kétrétegű: egyrészt az egyes betegségekről szóló ismereteket, másrészt a betegségek gyógyításához szükséges cselekvésekre vonatkozó utasításokat tartalmazza. A népi gyógyászat tudásanyaga nem válaszható el a népi tudás (természetismeret) területétől, mintegy annak része – de része ugyanakkor a népi hitvilágnak,, a hiedelmek rendszerének is: egyformán magában foglalja az ésszerű magyarázatokon nyugvó, a gyakorlati tapasztalat által megerősített tudást és a legkülönbözőbb hiedelmeket; racionális és irracionális gyógymódokat. Ezért, a népi kórformák nem mindig azonosíthatók valamilyen – a hivatalos orvostudomány nyilvántartotta – betegséggel. A népi gyógyászat racionálisnak nevezhető gyakorlata elsősorban a gyógynövények felhasználásán alapult, de alkalmaztak különféle ásványi anyagokat, állati eredetű termékeket is. A 17. sz.-tól kezdve megjelenő füveskönyvek és kéziratos orvosi könyvek gazdag népi gyógyászati anyagot tartalmaznak. A gyógyító hatású növényeket a természetes felhasználás mellett többféleképpen használták a kezelés során, pl. fürdőt készítettek, teát főztek, vagy borogatásra használták – s használják sok helyen ma is. Általában nem egy, hanem több növény került egyszerre felhasználásra, gyakran valamilyen folyadékban (víz, pálinka, bor, olaj) feloldva. Meglehetősen ritka, hogy népi gyógyászati adatban egyedül szerepeljen gyógyszerként. Általában nagy szerepe volt a népi gyógyászat rendszerében a nevezetes időpontoknak: pl. bizonyos betegségeket csak a nap bizonyos időszakában volt szabad gyógyítani (így napfelkelte előtt). A gyógynövények legtöbbjénél fontos a begyűjtés időpontja, pl. valamelyik jeles nap: Szent György, Szent Iván stb. Fontos a gyógyhatású fürdő elkészítésének időpontja is: pl. naplemente után. A hagyomány meghatározta a gyógyító cselekvés színterét (pl. a kert, a küszöb, a tűzhely stb.), gyakran pedig a személyét is (pl. a gyerek keresztanyjának kellett a „kiszáradt” gyereket elvinni a templomajtóba vagy hideg tűzhelyen „főzni”). – A népi betegségszemlélet minden bajnak megadja az okát. Többnyire felismerik a külső hatást (pl. ütés, erőltetés), amely a betegséget előidézte, de nem kevés az olyan magyarázatoknak a száma, amelyek természetfeletti lények vagy rontó személyek (pl.boszorkány) ártalmaival magyarázzák a betegség okát. Néhány betegség okozójának bizonyos testbe bejutott állatot tartanak (pl. torokban gyík, béka a gyomorban, a bolondnak bogara van, szú rágja a csontot, féreg a fogat stb.). Ismeretes az a magyarázat is, hogy bizonyos belső testrészek elmozdulnak (pl. leszáll a bele, sérve stb.), és ez okozza a fájdalmat, a betegséget. A 20. sz.-ban is még gyakorolt paraszti gyógymódokat a következőképpen csoportosíthatjuk: mágikus gyógymódok, mechanikai beavatkozások, felületi beavatkozások, az orvosság bejuttatása a beteg testébe.
A mágikus gyógymód közvetett gyógyítás a beteg testbe való közvetlen beavatkozás nélkül: szóbeli ráhatással, a betegség elküldése különféle mozdulatok alkalmazásával.
A mechanikai beavatkozások között a kificamodott végtagok helyretételét, gyomorgörcs, derékfájás, ájulás esetén alkalmazott masszírozást, kenést, gyúrást említhetjük.
A felületi beavatkozások: a lemosás, áztatás, öblítés, izzasztás, gőzölés, füstölés, fürösztés, a sebek kiszívása ember vagy kis állatok által (pl. békával a kelést, piócával a felesleges vért), valamint a test felületén elvégzett borogatás, bekenés, behintés.
Az orvosságok belső használata: megették, megitták az elkészített gyógyteákat, főzeteket.